New York

Manhattan

Az időnk nagy részét itt töltöttük, úgyhogy leginkább erről  a városrészről tudok mesélni. Első este úgy éreztük magunkat, mintha valami nyüzsgő hangyabolyba csöppentünk volna, aminek semmi köze a valósághoz, hiszen ez számunkra eddig csak filmekből ismert környék volt. Mindenhol emberek, fények, zaj, dudálás, sárga taxik. A kereszteződésekben a gyalogosoknak fehéren világító sétáló emberke jelzi a biztonságos átkelés lehetőségét, azaz náluk a zöld az fehér. Ezzel mondjuk nem sokan foglalkoznak (leszámítva a frissen érkezett turistákat), azért a kereszteződésekhez közeledő autók már messziről dudálnak, ami már néhány embert (nem mindenkit) megállásra késztet.

A házak magasak. Emiatt eleinte apró morzsának éreztem magam. Első teljes napomon (ekkor Tomi még konferencián volt, úgyhogy teljesen egyedül indultam felfedező útra) eleinte egészen elveszettnek éreztem magam. Ez az érzés pont addig tartott, amíg a város legnyüzsgőbb pontján (Times Square) bele nem botlottam egy kicsi könyves bódéba, aminek a hozzám legközelebb eső polcán az általam régóta imádva követett Humans of New York blog szerzőjének azonos című könyve várt rám. Teljes eufória (igen, tudom, ez egy könyv). Ekkor kezdett valahogy valóságossá válni, hogy én most tényleg itt vagyok, ez a város tényleg létezik. 🙂

Az első két napomon nem használtam metrót. Ennek az lett az eredménye, hogy helyi idő szerint délután 3 körül már élőhalott üzemmódban feküdtem a szálláson, és próbáltam nem elaludni, hogy esélyem legyen alkalmazkodni a 6 órás időeltolódáshoz. Ez az utolsó éjszakára sikerült (jelen pillanatban a visszaszokással küzdök). Eleinte koradélután kidőltem, este 8-kor már aludtam, hajnalban keltem. Később ez úgy módosult, hogy már képes voltam este 10-11-ig is ébren maradni, de továbbra is hajnalban keltem. Az egyetlen normálisan átaludt éjszakám az indulásunk előtti éjjel volt.

Az emberek

Nagyon sokan vannak, nagyon sokfélék, és a többségük kifejezetten közvetlen, érdeklődő és segítőkész. Persze biztos érdekesek voltunk, hisz messziről jöttünk. Innen nézve Európa lehet olyan izgalmas, mint nekünk Amerika. Egy metrózás alkalmával a mellettem ülő idősebb nő végig kérdezősködött, hogy honnan jöttem, tetszik-e New York (nagyon), szeretnék-e itt élni (Nem!), voltam-e már Olaszországban, mert az ő rokona ott él, és ugye nagyon szép (még sosem volt ott). Egy másik alkalommal az utcán szólított meg egy munkavédelmis sisakban ácsorgó ember, hogy a fényképezőgépemről csevegjen.

Étel

Azzal az előítélettel érkeztem, hogy az amerikaiak kövérek, és hatalmas McDonaldsos hamburgereket esznek. Na ez nem igaz. Sőt. Itthon szerintem több elhízott ember van, mint New Yorkban (nyilván nem tudom, mi a helyzet máshol). Ngyon sok hamburgert ettünk, és többnyire elképesztően finomak voltak. A legjobb az Ellis Island-en lévő étkezdében volt, Tomi szerint pedig a Shake Shack hálózat duplaburgere viszi az aranyérmet. Kipróbáltuk a híres cronutot is (fánk és croissant házassága). Nyitás előtt 15 perccel érkeztünk, és kb 25 ember állt már előttünk. Egyszer érdemes megkóstolni, mert akkora hírneve van, hogy még hozzánk is eljutott a kígyózó sorokban álló amerikaiak képe, de azért nem estem hanyatt tőle. Egy ember maximum kettőt vehet (darabja 6 dollár), és minden hónapban 1 típust készítenek… Az első pár falat tényleg mennyei, de utána nekem annyira tömény volt, hogy a végét már alig tudtam megenni. Októberben karamellizált banános krémmel töltött verzió volt.

A híres nevezetességek

Természetesen igyekeztünk minden ismert látványosságot felkutatni, hogy újra átéljük a „tényleg itt vagyok, ez tényleg létezik, és hú de nagy” érzést. Biztos vicces lehet ez valakinek, aki már többször volt az Egyesült Államokban, de számomra ez eddig egy egészen elérhetetlennek tűnő úticél volt.

A Times Square nekem túl nyüzsgő volt. A házakon lévő hatalmas reklámtáblák este is szinte nappali fényárt biztosítanak.

A World Trade Center környéke nagyon tetszett. A 2001-es terrortámadás emlékműve egyszerre megható, megdöbbentő, dühítő, elszomorító. Az ikertornyok helye mellett álló One WTC épületének tetejére fel lehet menni (borsos 37 dollárért fejenként). Talán ez volt az egyik legnagyobb élmény, pedig egy szürke, esős napot „választottunk”.

A másik csoda a Brooklyn-híd. Már önmagában a híd is gyönyörű, isteni fotós téma, de Brooklynból visszafelé Manhattan látványa lélegzetelállító.

A Central Park a nyugalom szigete. Csendes, nagyon szép, és végre kiszabadultunk a tömegből egy pár órára. A park (az összes a városban) tele van cuki, kunyeráló, kézből etethető mókusokkal. Ha csak a zsebem felé közelítettem a kezem, már szaladtak is oda, hátha akad valami finom falat számukra.

A Szabadság-szobor egyszer kötelező, de nyilván nem ez a legérdekesebb dolog a városban. A szobor korona része is látogatható ugyan, de kb jövő januárban lesz a következő szabad időpont, úgyhogy ezt a részt kihagytuk. Mindenképpen érdemes viszont visszafelé kiszállni Ellis Island-en, ahova régen a bevándorlók érkeztek. Egyrészt ez is filmes élmény, másrészt kifejezetten jó kiállítás mutatja be a sziget történetét.

Szintén érdemes egyszer áthajózni Staten Island-re, ugyanis a komp teljesen ingyenes, és gyönyörű a kilátás Manhattanre. Az út kb 20-25 perc és a kikötőben eltöltöttünk 30 percet a következő komp indulásáig.

Múzeumokra nem volt időnk. Egyet néztünk meg, a Hudson partján ácsorgó második világháborús repülőgép-anyahajót, az Intrepid múzeumot. Ezen belül van egy űrsiklókat bemutató kiállítás is, ahol a fejünk fölött ácsorgott az Enterprise űrhajó prototípusa. Először fel sem tűnt, azt hittem, ez csak a plafon. Akkor lett gyanús a dolog, amikor észrevettem, hogy a plafonból kilóg két kerék. J

Míg Manhattanben biztos nem szeretnék élni (nagyon izgalmas, de nekem túl sok), addig a Brooklyn és Long Island közötti részen már el tudnám képzelni (lehet, hogy Long Islandhez tartozik, nem néztem még utána). Ez az a partszakasz, ahova ki lehet jutnimetróval (kb 1 óra utazás az A vonalon), és már a nyílt óceánhoz lehet kisétálni. Imádom a víz zúgását, a homokos partot, a szörfözőket, sirályokat. Ezután már egyenesen a reptérre mentünk. A hazaút nem volt olyan borzalmasan hosszú (ide 9 óra volt egyhuzamban Bécstől, vissza csak 7 Frankfurtig), csak az előttem ülő hatalmas ember feküdt az ölembe, amitől kicsit klausztrofóbiám volt (csak a karfát átlépve tudtam kicsusszanni a nagyon pici székemből, mert máshol már nem volt hely…).

Fantasztikus utazás volt, de a legjobb része mégiscsak az volt, amikor a két kisördög itthon a nyakamba ugrott, és nem győztük puszilni egymást. Szép volt, jó volt, pont elég volt.